Az elvándorlásról

Egyre több jelöltem folytat emberfeletti küzdelmeket a fennmaradásért. Vagy a munkanélküliség, az egzisztenciális bizonytalanság, tervezhetetlenség őröli fel az embereket, vagy a napi 12 órás taposómalom, a méltatlan és megalázó helyzetek sora- a kosztümös-öltönyös rabszolgasors.

Nehéz ma itthon méltó, kiegyensúlyozott életet élni. Keveseknek adatik meg, hogy normális életminőséget éljenek, amibe belefér a munka és a család is egyszerre.

Sokan aztán döntenek. Ha itthon nincsenek lehetőségek, megpróbálják külföldön. Ki családdal, ki egyedül, de egy jobb élet reményében sokan elindulnak. Pénzt, megélhetést keresni.

Viszont, ahogy látom, kevesen gondolkodnak hosszú távon a  külföldi életben. "Csak egy átmeneti időszak ez"- mondják, s hónapokon keresztül kuporognak esténként idegen matracokon, idegen emberekkel közösen bérelt lakásban- magányosan.  S a magányos estéken nyilván felmerül, hogy megéri-e? Megéri-e hosszú hónapokig nem élni, csak pénzt gyűjteni? Megéri-e feladni a régi életet, közeget, barátokat, közösséget? Soha nem felejtem Pál Feri mondatát a boldogságról tartott előadása során: ha a közeledben lakik egy barát, az a kutatások szerint 25%-al képes növelni az ember boldogságérzetét. Csupán az az érzés, hogy nem egyedül vagyunk, számíthatunk valakire, elérhető egy szeretett személy a bajban, már lényegesen boldogabbá tesz. Node egy idegen országban, idegen emberek között ez sajnos nem elérhető.

Mert ugye ha az ember egyszer elhagyja hazáját, oda már soha nem térhet vissza ugyanúgy. Soha nem lesz már olyan az otthon, mint annak előtte. A barátok eltávolodnak, a régi megszokott közeg ismeretlenként kacsint vissza. Hiszen a kint töltött évek alatt változik a környék is, más lesz az utca, kicserélődnek a szomszédok, megházasodnak a barátok, a szülők feledékenyebbek lesznek és egyre nehezebben mozognak- azaz elrobog az élet. Emellett az új élmények, új ismeretek új világlátást és szemléletet adnak hozzánk, így a régire is másként, más szemmel nézünk már. Nagy csapda ez. Aki egyszer elmegy, s éveket külföldön tölt, már nehezen találja helyét idehaza: rákerül egy láthatatlan hídra, s se a külföld, se a szülőváros nem lesz már soha igazi otthon.

 A vízválasztó talán valahol a másfél év körül van. Ha hosszabb ideig él külföldön valaki, kezd kialakulni az ottani közegben is az otthonosság érzete: barátságok szövődnek, az ismeretlen környék barátunkká válik, berendezkedik az ember. Megismer  a zöldséges, ismerős arcok sétálnak a lakóhelyünk környékén. Elkezd egy új otthonba berendezkedni az ember. S ahogy új otthonra lel, óhatatlanul eltávolodik, elszakad a régitől.

Sokan emiatt félnek külföldre menni. Egyesek ha ki is mennek szerencsét próbálni, hazavágynak, folyamatosan a lehetőségeket keresik idehaza. Nehéz lehet hazavágyó szívvel egy egész életet leélni.