Az elvándorlásról

Egyre több jelöltem folytat emberfeletti küzdelmeket a fennmaradásért. Vagy a munkanélküliség, az egzisztenciális bizonytalanság, tervezhetetlenség őröli fel az embereket, vagy a napi 12 órás taposómalom, a méltatlan és megalázó helyzetek sora- a kosztümös-öltönyös rabszolgasors.

Nehéz ma itthon méltó, kiegyensúlyozott életet élni. Keveseknek adatik meg, hogy normális életminőséget éljenek, amibe belefér a munka és a család is egyszerre.

Sokan aztán döntenek. Ha itthon nincsenek lehetőségek, megpróbálják külföldön. Ki családdal, ki egyedül, de egy jobb élet reményében sokan elindulnak. Pénzt, megélhetést keresni.

Viszont, ahogy látom, kevesen gondolkodnak hosszú távon a  külföldi életben. "Csak egy átmeneti időszak ez"- mondják, s hónapokon keresztül kuporognak esténként idegen matracokon, idegen emberekkel közösen bérelt lakásban- magányosan.  S a magányos estéken nyilván felmerül, hogy megéri-e? Megéri-e hosszú hónapokig nem élni, csak pénzt gyűjteni? Megéri-e feladni a régi életet, közeget, barátokat, közösséget? Soha nem felejtem Pál Feri mondatát a boldogságról tartott előadása során: ha a közeledben lakik egy barát, az a kutatások szerint 25%-al képes növelni az ember boldogságérzetét. Csupán az az érzés, hogy nem egyedül vagyunk, számíthatunk valakire, elérhető egy szeretett személy a bajban, már lényegesen boldogabbá tesz. Node egy idegen országban, idegen emberek között ez sajnos nem elérhető.

Mert ugye ha az ember egyszer elhagyja hazáját, oda már soha nem térhet vissza ugyanúgy. Soha nem lesz már olyan az otthon, mint annak előtte. A barátok eltávolodnak, a régi megszokott közeg ismeretlenként kacsint vissza. Hiszen a kint töltött évek alatt változik a környék is, más lesz az utca, kicserélődnek a szomszédok, megházasodnak a barátok, a szülők feledékenyebbek lesznek és egyre nehezebben mozognak- azaz elrobog az élet. Emellett az új élmények, új ismeretek új világlátást és szemléletet adnak hozzánk, így a régire is másként, más szemmel nézünk már. Nagy csapda ez. Aki egyszer elmegy, s éveket külföldön tölt, már nehezen találja helyét idehaza: rákerül egy láthatatlan hídra, s se a külföld, se a szülőváros nem lesz már soha igazi otthon.

 A vízválasztó talán valahol a másfél év körül van. Ha hosszabb ideig él külföldön valaki, kezd kialakulni az ottani közegben is az otthonosság érzete: barátságok szövődnek, az ismeretlen környék barátunkká válik, berendezkedik az ember. Megismer  a zöldséges, ismerős arcok sétálnak a lakóhelyünk környékén. Elkezd egy új otthonba berendezkedni az ember. S ahogy új otthonra lel, óhatatlanul eltávolodik, elszakad a régitől.

Sokan emiatt félnek külföldre menni. Egyesek ha ki is mennek szerencsét próbálni, hazavágynak, folyamatosan a lehetőségeket keresik idehaza. Nehéz lehet hazavágyó szívvel egy egész életet leélni.

A belső béke és a gazdaság- van összefüggés?

Néha elég egy tekintet, egy pár pillanatig tartó szemkontaktus és feltárul a másik ember lelke, jelleme, érzés és gondolatvilága. Nem is szükséges a külső jegyeket, a ruházatot, a kellékeket figyelni, kár időt fecsérelni a szavak összekuszáló erejére: ott a szem, mely minden belső világ tükre. A tekintet mindent elárul.

A napokban csodálatos élményben volt részem. Egy fél óra erejéig olyan emberrel beszélgethettem, akiből áradt a béke. S ez nem az a béke volt, amit magára erőltet az ember, mert a világgal vagy akár önmagával is szeretné elhitetni, hogy a helyén van és boldog. Ez a béke szilárd talajon állt, megingathatatlanul és ragyogó fénnyel sugárzott a hétköznapi emberek között egy hétköznapi pillanatban. Mindenféle erőltetetés nélkül. Nem tudom, hogy ezt a ragyogást más is észrevette-e, mindenesetre nekem sorsfordító jelentőséggel bírt az életemben.

Ahogy ott ültünk egymással szemben, az az érzésem támadt, hogyha egy szót sem váltanánk, csak hosszasan néznénk egymás szemébe, akkor is mindent tudnék róla. Mert ez az a pont, amikor nincs kérdés. Amikor az ember látja és tudja. És nem kellenek a szavak.

Azt mondják, hogy a mai gazdasági körülmények között nehéz kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni. És akkor egyszerűen, lazán besétál valaki, aki megmutatja, hogy lehet. Olyan életkörülmények között, amelyben mások tönkremennek, kikészülnek és felőrlődnek - van valaki, aki képes felülkerekedni a külső körülményeken és békében él. Alátámasztva ezzel azt, hogy a lelki egyensúly nem a materiális világ stabilitásától függ-azaz az anyagi világtól nem függ a boldogság.

Nagy hatással volt rám ez a fél óra, azóta is többször eszembe jut naponta. Feszegetnek a kérdések: honnan ez a mély belenyugvás, elfogadás? Honnan ez az erő? Hogy csinálja, hogy képes életére külső szemlélőként nézni és egyszerűen elfogadni az itt és most-ot? Míg mások erőfeszítéseket tesznek, hogy elérjék az áhított boldogságot, meditálnak, pszichológushoz járnak, házasodnak majd elválnak, vallásba menekülnek, megtérnek  és még sorolhatnám- addig itt volt ez a Valaki, akinek a boldogság magától értetődően, erőfeszítések nélkül ment. Egyszerűen csak megélte. Ott volt a jelenben, mindenféle aggodalom nélkül, s csak úgy, mindenféle elvárás  nélkül élt.

Nem ismerem az előzményeket, a miérteket és a hogyanokat. Mindenestre az élet megcsillantotta előttem, hogy bizony, van lehetőség a boldogságra még a legnehezebb körülmények között is.

Köszönöm ezt a pillanatot. Csodaszép volt.